Most pedig olyat teszek, mimmég soha (ld. Black II Black: Úgy vártalak): a jó öreg Budapestről írok nektek ide! Igen, megint itt vagyok... jól van na, de ezelőtt már nagyon rég voltam ám! Egy teljes hónapja. Szóval, gondoltam, ez a blog végülis rólam szól (látjátok, azért tudok én mélyenszántó gondolatokat megfogalmazni ;), meg pláne nektek, úgyhogy belefér egy kis hazai beszámoló is.
Most éppenséggel nem is (kizárólag) a szívügy, hanem a kötelesség szólított: pszichodráma-képzésem kövi alkalma aktuális ezekben a napokban.
Egyrészt ebből a szakmai élményből kifolyólag, de csomó minden más miatt is remekül érzem magam mostanában! :) felszabadultabb vagyok, derűsebb, nyugodtabb (mint 4 éve). Valahogy kiélesedtek az érzékeim: mindenféle apróság is egészen különleges jelentőséget nyer egyrészt, és a fontos dolgok is mind megkapják a maguk helyét, idejét. Például egy régen várt pillantás, és a Duna illata a Gellért után. Egy apró szájacska mosolya a nagynéninek, aki végre kijött a "dobozból". A nevem kimondása elköszönéskor. Cinikus legyintéssel fogadott visszatérő terhes érzések, melyek feloldódnak az elfogadással, helyet adva az egyszerű örömnek és nyitottságnak. Biciklizééés, végre!! Tánc, nagyon.  Egy teljesen a semmiből alakult csodás este. Sok-sok Találkozás. Éhes ujjhegyeim hazatérése a bársony-bőr ismerős tájaira.
Olyan HÁLÁS vagyok.
Hm, hát ez szentimentibb lett a viccesnél, amilyet ma eredetileg írni akartam, de mosmá marad :)