eljött hát az ideje, hogy búcsút mondjak Neked. Köszönöm, hogy velem tartottál életemnek ebben a fontos időszakában, és figyelemmel kísérted ezt az irományt. Remélem, Számodra is érdekes volt, meg vicces, meg elgondolkodtató, és érzelmes, és változatos, és - ha igen, elértem a célom: hasonlóakat éltél át olvasás közben, mint én, mikor mindezt megéltem... Nagyon örülök, hogy "rámnéztél" időről időre, ha hiszed, ha nem, sokat jelentett nekem érezni ezt a jelenlétet.
És igen, tegnap este rájöttem (a puhi ágyon elbóbiskolva a Rien ne va plus befejező sorai után, a Kedvesre várva, Itthon), hogy nemcsak Varsótól búcsúzom - ettől a blogtól is. Ahogy múlik az idő, egyre inkább rájövök, hogy egyik sem könnyű...<:)
Patrick nagyon csöndes volt utolsó este, még meg is orroltam rá, hogy olyan citromba harapott ábrázattal üldögél közöttünk; persze. Ő már tudta, nekem akkor még nem esett le valahogy a tantusz: vége van.
Most meg jönnek a képek, hogy mi minden hiányzik, bizony, édes-bús ez. Valószínűleg így is marad, igaz? Nincs más hátra, mint előre.
Nohát! Jó volt hazajönni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.